A Gazdag István esszéje nyomán kialakult vitához Kolonits László (a HVIM vezetőségi tagja, a DuoGladii főszerkesztője) is hozzászólt, reflexióit változtatások nélkül közölte a Magyar jelen, melyet alább olvashatunk. Korábban már érkezett egy válasz laphoz Kristóf Lilla Alida antropológustól, a szerző ebben az írásban arra is reagál.
„Csak akkor lehet erős a város kapuja, ha előbb megerősítjük magunkban az igazság kapuit.” (Szent Ambrus)
Róma bukásától Európa bukásáig: bis repetita? Így hangzik a Gazdag István tollából február 24-én, a Magyar Jelen hasábjain megjelent esszé címe, amelynek alapvetéseivel lényegileg egyetértek ugyan, de néhány nüansznyinak ható, mégsem mellékes részlete miatt felkaptam a fejem, ám végül úgy döntöttem, nem ragadok tollat. Március 2-án azonban válasz érkezett az írásra Kristóf Lilla Alidától, amely – ahogy alább én sem azt fogom – szintén nem Gazdag írásának lényegi vonulatát bírálta. Ezt olvasva azonban úgy döntöttem, mégis hozzászólok a témához. Teszem ezt a fentebb említett mindkét cikk általam problémásnak tekintett részeinek kiemelése és korrekciója mellett azért is, hogy a jelen politikai folyamatai kapcsán egyre kézzelfoghatóbbá váló bukás közelségének témáját felszínen tartsam.
Róma hanyatlása és bukása
Rögtön rákanyarodva a kritikai részre, mindenképp ki kell emelnem, hogy Gazdag István jól ragadja meg a Birodalom válságának alapvető okait, amelynek összeomlásában egyaránt szerepet játszottak a demográfiai és társadalmi (a szerző megkérdőjelezhető módon a társadalmi rétegekre a marxi osztály terminust használja) problémák, gazdasági kérdések, a polgárok közösség ügyei iránt tanúsított közönye, a barbárok beáramlása és kiilleszkedése (vö. no-go zónák), a hedonizálás általánossá válása, a civilizálatlanság terjedése, a spirituális válság, illetve a régi rítusok elhagyása, kiüresedése. A mai eseményekkel húzott párhuzamok szinte mindegyike áll és jogos, és még azt is kihangsúlyozza a szerző, hogy Rómában a változások jóval lassabban történtek, nem volt jelentős a rasszbéli ellentét, lévén a rómaiak és a barbárok is indoārya népek, és a kereszténység nem eltörlésre törekedett, „felhasználta a görög-római alapokat”.
Éppen ezekből a párhuzamosságokból kifolyólag érezhetünk ma együtt a IV. században élt Lucius Avianus Symmachus római senatorral, rhétorral, Szent Ambrus unokaöccsével, a pogány arisztokrácia par excellence képviselőjével, aki Molnár Tamás szavai szerint „az utolsó pogány ellenálló volt az új keresztény renddel szemben”. Érezhetünk együtt, de nem sugallhatjuk azt, hogy ezen világ, ezen kultusz restaurációja lehetséges volna. Ám a visszaállításra nincs is szükség, mivel az egyetemes (katholikos) kereszténység átörökítette szinte minden lényeges, időfeletti elemét számunkra.
Kristóf Lilla a kereszténység jogos védelme ügyén csúszik bele több olyan súlyos tévedésbe, amelyekre egyenként rá kell mutatnunk. „A Római Birodalom az első igazi imperialista nagyhatalom volt, amely hódításokra, kizsákmányolásra és rabszolgaságra építette fel gazdasági és társadalmi rendszerét” – írja. Ez az állítás több sebből vérzik. Róma nem imperialista nagyhatalom volt, amely fogalom a gyarmatosítások korától értelmezhető, hanem imperium, tradicionális birodalom, és mint ilyen, egyáltalán nem az első, de nem is az utolsó. A mondat némiképp a marxi történeti modellre rímel, ahol Róma a többi ókori állammal együtt a rabszolgatartó társadalmak körébe sorolódott. (Aztán amikor a modell általános érvénye megkérdőjeleződött, Marx hűséges követői megalkották az ázsiai termelési mód fogalmát is.) Az persze senkit sem érdekel, hogy a „rabszolgák” egy része tanítóként tevékenykedett vagy a patriciusok birtokait igazgatta, de még az átlag rabszolga is jobb helyzetben volt esszenciális értelemben, mint egy mai szalagmunkás. Ha tetszik, ha nem.
Kristóf Lilla jelzői Róma kapcsán a „sötét”, a „nyers”, a „kegyetlen”, ahol a rítusok keretében „brutális emberáldozatok” zajlottak, a politikum szféráját pedig „önkényuralmi rendszerek” határozták meg. Megannyi primitív közhely. Kristóf Lilla a görög-római vallást „hatalmi és politikai konstrukció”-ként tételezi, „lelki-spirituális út” jellegét egy az egyben elveti, márpedig az ezen alapuló antik bölcseletnek helye van az emberiség legnagyobb szellemi hagyományai körében. De ez sem elég, az ókori „politeista” vallásosságot (most ebbe nem mennék bele, mennyire politeizmus a politeizmus) in toto a démoni világhoz köti, ami érvként a legsötétebb, bigott neoprotestáns és karizmatikus tévelygéseket idézi. Az ókori vallás modern kori tükröződését teljesen jogtalanul az általa „high-tech politeizmus”-nak nevezett materialista vallástalanságban véli felfedezni. Az olymposi istenek és a mesterséges intelligencia, illetve az algoritmusok entitásainak összevetése még gondolatkísérletnek is rendkívül meredek, releváns érv pedig nem hozható fel mellette.
A kereszténység és a „felvilágosodás”
Nem lehet szó nélkül elmenni Gazdag István tarthatatlan keresztényellenessége (és iszlámellenessége) mellett sem. Erre néhány kiszólása mellett az is utal, hogy a Kr. e./Kr. u. helyett az i. e./i. sz. rövidítéseket használja, amelyek alkalmazása utoljára a kommunista érában volt általános. Ezek mögött egyértelmű ateista tendenciák húzódnak meg, amelyek jobboldalon való elterjedése óriási veszélyeket, a jobboldaliság kiüresedését, a lényegtől, a princípiumoktól való elzárását rejti magában.
Kristóf Lilla joggal vonja kritika alá Gazdag azon narratíváját, miszerint a kereszténység eminens szerepet játszott volna Róma bukásában. Ezt a teóriát azonban tévesen köti a XIX. századi romantikus történetíráshoz. Valójában ezen elmélet újkori karrierje a „felvilágosodás” korához, szorosabban pedig Edward Gibbon angol történész The History of the Decline and Fall of the Roman Empire [A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története] című, 1776–1789 között megjelent hatkötetes művéhez kapcsolódik. Hozzáteszem, ezen elmélet cáfolatául legyen elég annyi, amint arra lentebb kitérünk, hogy a birodalom kereszténnyé lett keleti fele még majdnem ezer évig, 1453-ig létezett, és létének jelentős részében nagyhatalomként prosperált.
A vallásellenesség mellett Gazdag István írásában megjelenik számos olyan szempont, amely a „felvilágosodás” szellemellenes, sötét vívmányaira, folyományaira pozitívan reflektál. „Az emberiség [Róma bukását követően] visszazuhan a bronzkorba, egy része mókushúst eszik és barlangban él; 12 évszázados vallásos vakbuzgóság következik: a tudomány, a filozófia, az emberi jogok ismeretlen fogalmakká válnak egészen a 17. századig” – Gazdag szerint. Cáfolatként el lehetne kezdeni sorolni az európai bronzkor fantasztikus civilizációit – kezdve minósi, mykénéi kultúrákkal vagy Akrotirivel –, vagy felhozni azt, hogy barlangokban életvitelszerűen szinte sosem laktak emberek, csupán refúgiumként használták őket, de akkor eltérnénk a lényegtől. A fontosabb az, hogy ez a mondat arra utal, miszerint a szerző hisz az egyik legfertőzőbb modern babonában a fejlődés mítoszában, a társadalmi evolúcióban, elítéli, sőt megveti a keresztény középkort, illetve pozitívnak tekinti a „felvilágosodás” korát. Pozitívumként utal arra is, hogy a Kr. e. I. században „ismerik és értékelik a demokráciát, a kereskedelmet, a tudományt, az emberi jogokat, az állatok és a gyermekek jogait, és a nők emancipálódnak”. Ha a demokrácia, a tudomány, az emberi (sőt állati!!!) jogok, a női emancipáció és a „felvilágosodás” felmagasztalásáról, a keresztény középkor és a vallásosság porba rántásáról a Mércén vagy a 444-en olvasnék, akkor nem lepődnék meg, de bizonyos autentikus jobboldali témák legitim köntösébe burkolva ezek sokkal veszélyesebb eszmékké válnak. Eszembe jutott ennek kapcsán Vergilius Æneise, ahol Laokoón intése a következőképpen hangzik az Ilion falai előtt épülő ló láttán: „Timeo Danaos et dona ferentes” / „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is”.
Korszakok határán
Ahhoz, hogy a korlátozott emberi agy számára megfoghatóvá tegyük a világot, kategóriákba kell sorolnunk annak dolgait. Így van ez a történeti eseményekkel is, amelyek korszakokba sorolását a régebbi korok történészei becsülettel elvégezték. Egy-egy állam, birodalom vége, egy másik kezdete általában relatíve könnyen meghatározható, nem így van ez azonban az egyes korszakokkal. Minél alaposabban ismerjük ugyanis a történelmet, annál inkább az átmenetek válnak uralkodóvá, határokat pedig sok helyen húzhatunk, de egyik sem lesz minden szempontból helyes, egyik sem lesz éles.
Amennyiben a Római Birodalom hanyatlásához kapcsolódó, az ókor és a középkor között húzódó cezúrát vizsgáljuk, azt az egyes történészek más-más eseményhez kötik. Ilyen például Diocletianus császár 284-es hatalomra kerülése, a keresztény vallás gyakorlását engedélyező 313-as rendelet, a Byzantion helyén alapított Nova Roma (később Constantinopolis, Konstantinápoly; törökül Konstantiniye, a neve hivatalosan csak Atatürk szabadkőműves rendszerében, 1923-tól lett Isztambul) birodalmi székhellyé tétele 330-ban, a népvándorlás 375-ös kezdete, a kereszténység kizárólagos államvallássá tétele 380-ban, a Római Birodalom két császárágra osztása 395-ben, Róma gótok általi kifosztása 410-ben, Romulus császár hatalmának vége 476-ban, Iustinianus császár 565-ös halála vagy Nagy Szent Gergely 590-es pápává választása. Tehát van itt egy nagyjából három évszázadot átívelő korszak – Váczy Péter kiváló történészünk szavaival élve antik középkor –, ahol egymás mellett léteztek a régi és új világ szokásai, hagyományai, struktúrái.
Az örök Róma
Roma Æterna, az Urbs kitüntetett szerepet tölt be Európa és a világ történetében, mind politikatörténeti, mind vallási-szakrális vonatkozásban. Épp ezért egyáltalán nem mellékes, milyen dátumhoz köthető Róma ókori bukása. A leginkább bevett évszám 476, amikor Odoaker germán hadvezér megfosztotta az Augustulus (kicsi Augustus) gúnynevet viselő, és ugyancsak puccsal hatalomra került, ugyancsak germán származású Romulus császárt hatalmától, és felvette a rex Italiæ, azaz Italia királya címet. Vannak viszont, akik a birodalom végét a Dalmatiába menekült, és ott haláláig uralkodó utolsó legitim császár, Iulius Nepos halálának évéhez, 480-hoz kötik.
Itt azonban fel kell vetni, hogy a (Kelet)Római Birodalom 1453-ig létezett (a Bizánci Birodalom elnevezés csupán egy modern, történészi szakterminus), és nem szimplán a Római Birodalom örökösének tekintette magát, hanem A Római Birodalomnak (Basileia tón Rhómaión / Rhómaiké autokratoria). Hiába a görög nyelvi dominancia, a (Kelet)Római Birodalom hivatalos nyelve a latin volt Hérakleios császár uralkodásáig (610–641).
A Birodalom restaurációja (renovatio imperii Romanorum) a nyugati birodalomrész megszűnésétől kezdve a Nyugat legmagasabb rendű, szoláris elitjének állandó céljává vált, amire több kísérlet is történt. 800-ban Nagy Károly frank uralkodót koronázták császárrá, majd 962-ben I. Ottó koronázásával jött létre a – létrontó francia forradalom eredményeit fegyverrel elterjesztő Napóleon által 1806-ban lerombolt – csaknem ezer évig fennálló Szent Római Birodalom, későbbi névén a Német Nemzet Szent Római Birodalma, amit szintén csupán utólag, a történészek neveztek el Német-római Császárságnak.
Tehát mikor bukott el Róma? 476-ban, a Város elvesztésével, 480-ban, az utolsó legitim császár halálával, 1453-ban, Konstantinápoly törökök általi meghódításával, esetleg 1806-ban, a Szent Római Birodalom Napóleon általi szétverésével? És elbukott-e egyáltalán? Mi a fontosabb, a politikai struktúra változásai, vagy a szakrális hatalom kontinuitása? Mert ugyebár a római püspökség (pápaság) – amely a császári szakralitás, a pontifex maximusi cím birtokosa, jogos hordozója – folytonossága sosem szűnt meg.
A korszakok tana és a hanyatlás elmélete
A teremtett világ hanyatlásának elmélete valamilyen módon szinte minden tradícióban megjelenik. Az involúció alapvető oka a princípiumoktól való távolodás, de fontos korai lépcsőfoka Ádám és Éva Paradicsomból való kiűzetése, az Aranykori állapotokból való kizuhanás. „Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” (Ter 3,23–24)
A hellénekhez kötődő hanyatlás-hagyomány lejegyzése a Kr. e. VIII. század környékén élt Hésiodos által történt meg, aki a Munkák és napok című művében a világtörténelem öt korszakát különítette el. A teremtést követő Aranykor után az Ezüstkor, a Bronzkor, a Hérósok kora, végül a Vaskor következett. Hasonló szimbólumokkal operál a Szentírás is, ahol Nebukadnezár álmával kapcsolatban szintén megjelennek a fémekkel jelképezett világkorszakok, vö. Dán 2,31–33.
Abban relatíve egyetértés uralkodik a téma értőinél, hogy jelenleg az utolsó világkorszakban élünk, a sötét korban, amit a hellének Vaskornak, a germánok Farkas korának neveztek, amelyben, különösen a terminális fázisában (vö. apokalypsis) a rombolás, a pusztulás, a hanyatlás exponenciális gyorsulást mutat. Hogy mikor léptünk ebbe a fázisba, az már vitatottabb, de kiváló korszakhatárnak tűnik a Kr. e. VI. század környékére tehető tengelykor (Achsenzeit), amelynek körülírása Karl Jaspershez kötődik. Eszerint a Római Birodalom időszaka is a mitológiai Vaskor fokozottan hanyatló időszakához, nem pedig az Aranykorhoz kötődik. Ettől függetlenül természetesen mérhetetlenül magasabb rendű volt korunknál.
Bár a hanyatlás távoli rátekintésben folyamatos, sőt, gyorsuló tendenciát mutat, bizonyos kivételes időszakokban, közelebbről szemlélve ez a folyamat átmenetileg megfordulhat. Ilyen a mitológiai Bronzkor, amely az előtte volt Ezüstkor lunaritásával szemben alacsonyabb szinten ugyan, de visszahozta az Aranykor fényét. De ilyen felvirágzó időszak a középkor is, amely a felvilágosodásnak nevezett elsötétedés démoni inspiráltságú létrontó erői által elterjesztett álságos, hamis kép folytán az emberek fejéből kiirthatatlanul a sötét jelzővel láttatott el. Ennek fényében Róma és az antik világ számtalan elemét tovább örökítő keresztény középkor – amit Kristóf Lilla is hangsúlyoz – viszonylatrendszere is más megvilágításba kerül. Ezek kiváló példát jelentenek arra nézvést is, hogy miért kell a szemünket a legmagasabbra szegezni, és miért kötelességünk szembe szállni a rombolás erőivel, az evidenciaként tételezett hanyatlással.
A krizeológiával, a krízis, a válság kérdésével foglalkozó művek a XIX. századtól kezdtek el felbukkanni a nyugati világban. Olyan neveket kell itt említeni sok más mellett, mint Søren Kierkegaard, Friedrich Nietzsche, Oswald Spengler, René Guénon vagy Julius Evola. De ide sorolható Hamvas Béla is, aki a válság eredetét kutatva a következőkre jutott: „Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt…” Eszerint minden válság lényegileg az emberi minőségben, annak hanyatlásában rejlik. Ám ha visszatérünk a gondolatindító, Szent Ambrustól, Mediolanum (Milánó) IV. századi püspökétől – Szent Ágoston és Szent Jeromos méltó kortársától – származó idézetünkhöz, tehát megerősítjük magunkban az igazság kapuit, és az örökérvényű igazságok jegyében cselekedve megtesszük, amit meg kell tenni, akkor a „város kapuinak” ledöntését is megelőzhetjük, de legalábbis jócskán elodázhatjuk!
Kolonits László
Comments