A 21. századi, hagyományhű jobboldaliság megteremtésének alapja az idő- és térfeletti, vagyis a formafeletti valódi jobboldaliság. Ez tiszta helyzetet teremthetne az úgynevezett „nemzeti oldali” szervezetek között is, erősítve az egységet, felszámolva a széthúzást, ami sokszor abból fakad, hogy sokan leragadtak egy adott kor konfliktusánál, egy múltbéli eseménynél. A történészi vizsgálódás helyett célravezetőbb, ha az eszmék alapján vonjuk le a következtetéseinket egy-egy kor megítélésében – írja Barcsa-Turner Gábor.
A jobboldali álláspontunkból fakadóan tarthatatlannak találjuk a liberális demokráciát és a jelenlegi választási rendszert. Az elmúlt hetekben egy közleményt is kiadtunk a témában, illetve beszélgetést is közzétettünk erről videó formájában, a Mi Magunkban.
Egyedülálló mi eszmeiségünk, mert egyszerre igenli a Horthy-rendszer pozitívumait a kor egyéb jobboldaliságaival együtt. Megállapítható, hogy néhány ritka, és üde kivételtől eltekintve keveseknél talál értő fülekre ez, véleményem szerint korszakalkotó és a valódi jobboldali megújhodását magában hordozó eszmeiség. A HVIM Iránymutatásában is már bemutattuk ezt a gondolatot, aminek bővebb kibontására most, ezen publicisztika kereteiben vállalkozunk:
„Minden, a múltban megjelenő, a sötétség erőivel szembenálló politikai eszmeiségből merítkezünk, ám ezeket nemcsak organikus és egységes módon ötvözni kívánjuk, hanem korszerűsíteni és mintegy felülmúlni, illetve meghaladni is. A történelem során megjelenő, esetlegesen (szélső) jobboldalisághoz köthető primitív álláspontokat, megnyilatkozásokat és nézeteket felülvizsgáljuk, ha kell, akkor elvetjük, ha érdemes és lehetséges, akkor pozitív szellemi tartalommal töltjük meg. A politikai korrektséget, a modern közbeszédet megvetjük, de ez az alapállás nem szabhat gátat abban, hogy egyfajta tisztázó, jobbról és fentről történő kritikával ne illessük különböző, látszólag hozzánk hasonlatos irányvonalat képviselő személy, szervezet megnyilatkozásait mind a jelenben, mind a múltban.”
A téma azért döntő jelentőségű, mert segíthet felszámolni azokat a törésvonalakat, melyek sokszor nem értékalapúak, hanem egyfajta anakronizmust hordoznak magukban, nevezetesen, hogy az adott személy (vagy szervezet) beleragadt a múlt egy-egy adott korának konfliktusába és azt a harcot vívja tovább. Nem tagadjuk, hogy a történelmi konfliktusok, problémák, nézetkülönbségek ne lettek volna akkor és ott legitimek és érvényesek, és azt is értjük, hogy eszmei különbözőséget a mai napig hordoznak, ám ezek mentén meghatározni magunkat káros, és így elvetendő. Nem vagyunk történészek, hogy az legyen a feladatunk, hogy felkutassunk minden apró részletet az egyes történések kapcsán, és ezeket szőrszálhasogató módon értelmezzük, ezekről vitázzunk. A mi megközelítésünk teljesen más: az adott esemény minőségét és tendenciáit vizsgáljuk, amiket csak alátámasztanak a ténylegesen megtörtént események, de nem feltétlenül azok a lényegesek.
A balliberális oldal egyszerre képes tisztelni az összes felforgatóját tértől és időtől függetlenül, még akkor is, ha ezek történetesen egymással is szembekerültek, vagy a rombolás mértékét illetően némi eltérést mutatnak egymáshoz viszonyítva. Mi miért ne tisztelhetnénk minden jobboldali formát és személyt, ha az a hagyományokhoz hű volt valamilyen szinten?! Természetesen csak azt és úgy, ami összeegyeztethető a valódi jobboldalisággal és identitásunkkal. Egyszerűsítve: ami pozitívum, amit elfogadunk, azt kiemeljük és adoptáljuk a jelen korra, amit elítélünk és negatívnak tartunk, azt elvetjük. A kérdés persze csak a szempontrendszer, hogy mi alapján döntünk… Ezt később fejtem ki, egyelőre maradjunk annál, hogy hogyan is képzelhető el a jobboldaliság ezen szintetizált formája.
Mit is jelent az, hogy az összes, eszmei alapon is inkább jobboldalinak tekinthető személyt tiszteljük és igeneljük bizonyos szintig? Például azt, hogy én szívesen elbeszélgetnék reggeli közben Boldog IV. Károllyal délig, délben megebédelnék Horthy Miklóssal, akivel aztán estig folytatnám az eszmecserét, majd a vacsorámat gond nélkül Szálasi Ferenc mellett fogyasztanám el, akivel késő éjszakába nyúlóan szintén elemeznénk a világot. Ebben a példában csak az 1918-tól 1945-ig fennálló korszak államférfiaknak sorát vettem alapul, de a lényeg jól érzékeltethető. Hogy hogyan lehetséges ez? Nyilván nem értenénk mindenben egyet, és lennének viták, de mindegyikőjükkel nagyon sok közös pont is lenne. Ez úgy lehetséges, hogy én nem ragadtam bele abba a korba, nem folytatok „formai hagyományőrzést”, hanem én a 21. századi jobboldaliságot képviselem, ahol már vajmi kevés érvénye van a legitimista-monarchista-hungarista-polgári konzervatív törésvonalnak, ám annál nagyobb érvénye van az örök jobboldaliságnak, a hagyományos, tradicionális politikai értékeknek, melyek a francia forradalmi elsötétedésig meghatározták többé-kevésbé a világot, és amit a liberalizmus oly mértékben felszámolt, hogy jelenleg csak utóvédharcokban lelhetjük fel.
Ezt a felvetést és vizsgálódási metódust a francia forradalom előtti korokra is tudjuk adoptálni, hiszen a fő kritérium egy államférfi esetében, hogy az valóban hordozza-e azt a minőséget, ami egy tradicionális birodalom létrehozásához, fenntartásához, megvédéséhez szükséges. Későbbi korokban az államférfiúi minőség pedig abban mérhető, hogy az mennyire fékezi a rombolás erőit, mennyire a régi rend restaurációját hívatott elvégezni. A hagyományhűség az egyik fő fokmérő. Ezért az is felvethető, hogy egymással szembenálló, ám a tradicionalitás különböző szintjein álló államférfiak, hadvezérek is elfogadhatóak egyszerre. Például Metternich és Napóleon, akik egymást a messzemenőkig tisztelték, mégis ellentétes oldalon álltak a történelem viharában. Mily csodálatos lenne a világ, ha a döntéshozók a jelen korban is ilyen kiváló emberek lennének!
Leszögezem, hogy nem arról van szó, hogy a lövészárkokat fel kell számolni és össze kell fogni mindenkivel, hanem a hamis törésvonalakat fel kell kutatni, azokat kell semlegesíteni és valódi törésvonalakat kell kijelölni. Új lövészárkokat kell ásni, ahonnan kedvezőbb a tüzelési szektor az ellenség erőire és kevesebb az esély baráti tűz leadására.
A fenti gondolatmenet alapján a jobboldali tradicionalitás mentén is megfelelő az 1848-49-es eseménysorban a magyarság szabadságszeretete, a katonai erények felmutatása, illetve az aradi vértanúk halállal szemben felmutatott magasrendűsége. Ilyen alapon március 15-e is lehet mindenki számára ünnepnap. Meggyőződésem, hogy a felszínes eszmeiséget vallók körében sem Petőfi királyságellenessége és francia forradalmi mámora, vagy Kossuth köztársaságpártisága, vagy Táncsics előkommunizmusa a kiemelendő eszmény ’48-49 kapcsán, mert vélhetően kevesen vannak, akik Petőfit a Horthy-rendszerben is cenzúrázott „Akasszátok fel a királyokat” című verséért szeretik, vagy Kossuthra kevesen gondolnak azért szeretettel, mert mondjuk a címerről levetette a Szent Koronát, ami aztán csak a későbbi kommunistáknak tetszett. Sokkal inkább egy romantikussá váló, idealizált szabadságeszmény jelenik meg mindenki előtt, ahol még az sem számít, hogy ezt a marxista történetírás ideologizálta és próbálta az osztályharcot belelátni, ugyanis közben, a szovjet megszállás éveiben március 15-e rendszerellenes élt kapott, és valóban a magyarság szabadságszeretetének egyik jelképévé vált és foglalta el az emlékezetpolitikában ezt a kiemelkedő státuszát. A mai, virtuális térben szocializálódott, értékek nélküli, csak az anyagi javakat néző átlagos, modern fiatalnak pedig miért is magyaráznánk a 48-49-es megítéléséről, amikor az ő esetében annak is örülnünk kell, ha nem tompítja magát valamilyen kijelző vagy bódító szer által, és veszi a fáradtságot bármely kulturális, vagy egyéb történelmi eseményre való megemlékezésen való részvételhez. Az identitását vesztett tömegek számára a nemzeti identitás felmutatása, mint első szint az elsődleges. Társadalmi vitát nyitni arról, hogy miért nincs a Kossuth címeren Korona, és Kossuth álladalma egy köztársaság volt, és ezáltal szembement az ezeréves királysággal, csak összezavaró, ráadásul a mai emlékezetpolitika sem ezt emeli ki. Ezt a kérdéskört kivesézik a valódi jobboldaliak, ám kiállni ezzel a tömegek elé kommunikációs öngyilkosság lenne és ostobaság is azt követelni, hogy ez legyen a megvívandó ütközet 2020-ban.
Knézich Károly utolsó gondolataival térjünk is vissza az adott konkrétumtól a lényegig: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” Tehát az ördög összekeverte azt a bizonyos kártyapaklit, nincs fekete és fehér, nemcsak a 21. században, hanem úgy tűnik, a 19. században sem volt már, mikor ugyanannyi magyar harcolt az „osztrák” seregekben, mint ahány külföldi a „magyar” seregekben… Ezzel a példával arra kívántam rávilágítani, hogy nem az adott események, korok és konfliktusok megítélése jelenti a fő törésvonalat, hanem a mögöttes eszmeiségek mindentől független megítélése. Sokszor leszögeztük már, de újra kimondjuk, hogy az igazi törésvonal mindig a hagyomány és hagyományellenes erők, vallási szavakkal Isten és Sátán között húzódik meg. Politikai síkra vetítve pedig jobb- és baloldaliság között van a törésvonal, mely felosztás mára elhasználódott, de nem találni helyett jobb felosztást sajnos. Ez egy értékalapú kategorizálás, és nem azt jelenti, hogy a Fidesz-DK-Momentum-Jobbik-LMP-MSZP-Mi Hazánk dimenzióban értelmezzük a történéseket, hanem a jelenlegi pártoktól eltávolodva, pusztán értékalapon vizsgálódunk. A valódi jobboldaliság ugyanis több annál, mint amit bármelyik, magát jobboldalinak valló párt valaha vallott 1990 óta. Sőt, a két világháború között megjelenő szélsőjobboldaliságoknál is többet jelent, hiszen a szocialista alapú, sokszor hagyományellenes tendenciákkal fertőzött, ellenbaloldali formák sem voltak már abszolút érvényűek. Az embertelen sötétséget képviselő szovjet és jenki rendszereknél magasabb rendűeknek tekinthetőek, de ez csak hozzávetés, nem abszolút mérce.
Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert a konkrét eseményekhez való viszonyulás helyett az értékalapú felosztást tartjuk kívánatosnak. A megfoghatatlan benyomások és érzelmek alapján való ragaszkodást el kell vetni. Tudnunk kell szabadon felvetni, elfogadni és elvetni gondolatokat, korokat, személyeket. A szellemünk oly szabad, hogy ezt megtehetjük.
A történelmi jobboldalon dúló konfliktusokat magunk mögött kell hagynunk, hogy egységesen tudjunk szembeszállni a normalitás védelmében. Őrültség lenne, és az ellenségeink mit sem kívánnak jobban, minthogy köldöknézegetős, hosszas és parttalan viták során győzködjük egymást rég múlt korok döntési szituációinak megoldásán.
A történelem az élet nagy tanítómestere ugyan, de nem ilyenformán. A történelem azt is tanítja, hogy csak az lehet sikeres, aki az adott korhoz mintegy akklimatizálódik, mely csak a korszerűséget követeli meg, a formai változtatást, az esszencia adoptálásával. A lényeget, a tartalmat, az eszmét viszont változatlanul kell őrizni. Nem a formákból, hanem a lényegből nem szabad engednünk! Csak az lehet sikeres, aki az adott korszak problémáira ad válaszokat, nem a múlt vereségein kesereg és próbálja felmelegíteni az adott esemény konfliktusait és a jelen korba azokat belelátni még akkor is, ha azok már nincsenek jelen. Szerintem is nagy baj, hogy nem arról szól a politikai közélet, hogy most milyen legyen a királyságunk, mennyire legyen jobboldali a berendezkedésünk, de vegyük tudomásul, hogy a probléma sokkal nagyobb már, mint 200, vagy akár 100 éve. Beszélgessünk el a mai fiatalokkal: a homoszexualitás normává vált, a füvezés elfogadott, az általános emberi értékek lenullázódtak. Nincs kötelességtudat, nincsen semmi érzékük a magasrendűség iránt. A vallást megvetik, a nemzeti önérzet ciki, a kultúra pedig hidegen hagyja őket. A hedonizálást szeretnék maximumra járatni, nem a metapolitikai eszmecserét. Sőt, a normális életet feladva süppednek bele a virtuális világba, hogy aztán pszichés-mentális betegségekben küzdve a valóságtól végleg elszakadjanak.
Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy az államelméleti kérdéseknek, és egyéb fontos, filozófiai témáknak nincs ma már abszolút érvénye. Ezt a tisztázó munkát mindenki végezze el magában, a könyvtárában és természetesen mindenki olyan példákat tüntet ki magának és szervezetének, amilyet csak szeretne, és természetesen ez is fontos, de egy „jobboldali minimum” lefektetése döntő jelentőségű lenne, ahogy egymás emlékezetpolitikai hitének a tiszteletben tartása, amennyiben az egy alapvető szintet megüt.
Viszont azt is állítom, hogy minden, magát jobboldalinak valló politikusnak el kellene végeznie ezt a munkát, hiszen hogyan akarja a világot jobbá tenni, ha a végső igazsággal és a magasabb eszmékkel nincs tisztában, és nem végezte el az önnemesítés feladatát? Addig nem lehetne aktuálpolitikával foglalkozni, amíg a főbb kérdéseket nem tette fel a saját politikájával kapcsolatban. Mert amíg nem tette fel magának a főbb kérdéseket, addig úgy fogadta el a liberalizmus válaszait, hogy erről nem is tud. Nyilván nem arról van szó, hogy jobboldali politikusként csak ezekkel a témákkal szabad foglalkoznia, sőt, elfogadom, hogy ezen témákat a kommunikáció szintjén mellőzni is szükséges, azonban azt nem tudom elfogadni, hogy valaki jobboldaliként teljesen félredobja a valódi jobboldaliság értékeit és a saját politikáját ne eszerint rendezze be.
A jobboldali minimumnak olyan kérdéseket kellene tisztázni, amelyek végletesen eldöntöttnek tűnnek a modern, materialista és liberális rendszer hegemóniájával. Abba kevesen gondolnak bele, hogy ezek csak maximum 75 éve döntettek el, de mégis mindenki megingathatatlannak hiszi őket:
Mi a viszonyulás a vallásokhoz? Szekuláris államban, vagy „apostoli” államban hiszünk? Azaz a modern államiságot követjük, ahol a vallás száműzve van a magánszférába, vagy Szent István, Szent László és az összes királyunk nyomán követeljük a vallási értékek visszatérését a közéletbe és elfogadjuk-e a vallási tanításokat a törvénykezésben?
Egyáltalán mi az állam feladata? „Megetetni” az éhes állampolgárait? Dönteni arról, hogy a hármas metró klimatizálására, vagy valamelyik híd felújítására költsük a pénzt? Vagy van ezentúl mondjuk egy valódi iránytadó küldetése is a vezetőnek? A politikus tehát csak letapogatja a szavazók igényeit és mintegy terméket adja el magát, vagy az ő valódi eszméi alapján ténykedik egy apostoli küldetéssel?
Demokraták vagyunk-e? Mindenkinek joga van-e beleszólni a közéletbe és ha igen, akkor ugyanolyan mértékben? Egy jobboldali ember nem lehet demokrata. Egy jobboldali ember nem hihet abban, hogy mindenki egyenlő, mindenkinek ugyanannyi joga van mindenhez. Az állam ügyeibe való beleszólást ugyanolyan feltételekhez kellene kötni, mint mondjuk a jogosítvány megszerzését. Autó vezetéséhez kell jogosultság, míg egészen felháborító módon a szavazáshoz, sem a hivatalos politizáláshoz nem kell.
A szovjet megszállással megszilárdult köztársasági államforma, vagy valamilyen monarchikus államberendezkedés az elfogadható? Elfogadható-e egy kormányzóság, vagy mi a válaszunk a királyság kérdésköréhez? A kérdés szerintem eldöntött a magyar nemzeti oldalon, de még sincs konkretizálva: az Apostoli Magyar Királyság és az 1945 előtti jogfolytonosság helyeslése már-már közhelyes a nemzetiek körében, azonban ennek tartalma kérdéses és tisztázásra szorulna, elsődlegesen mindenkinek önmagában.
Az emberi minőség kérdése pedig olyan vízválasztó, ami megmutatja az illető világnézetét is, és nem elhanyagolható közösségépítő szempont, tehát társadalompolitikai kérdés. Az emberi minőség folyamatosan „fejlődik” mintegy önmagától is, és általánosan a világ egyre „jobbá válásával”, vagy zuhanó, romló tendenciát mutat a világ „alászállásával”, esetlegesen állandó és ugyanaz minden korban? Aki szerint állandó, vagy javul, az vak és naiv liberális. A szemeit látásra is használó ember látja a romlást (sőt, az általában teljesen baromságokat közlő, ám annál inkább “tanítóhivatali” szinten kezelt “Ma is tanultam valamit” blog is elismeri a “hülyülést”). Hol vannak már azok a nemesek, akik vagyonukat feláldozva templomos lovagnak álltak a szent ügyért? Most mit csinálnak a vagyonnal rendelkezők? Mammon vallását követik és az Utolsó Napig gyűjtögetik a fekete kavicsaikat… Látszik, hogy a legkiválóbbak, a nemesek eltűntek, kihaltak. Az általános emberi minőség szintjéből először nekünk kellene kiemelkedni!
A liberalizmus ezeket a kérdéseket megválaszolta már, tette ezt oly sikeresen, hogy egyes, magukat jobboldalinak vallók is magukévá tették a liberális válaszokat, ezáltal egyébként magát a „jobb és bal” felosztást megkérdőjelezve, hiszen ha a „jobboldal” is ugyanazt képviseli a főbb kérdésekben, akkor valóban idejét múltnak tekinthető ez a kategorizálás. Azonban mi hisszük, hogy az örök értékek azért örök értékek, mert minden időben van aktualitásuk, felmutathatóak és nem utolsó sorban magasabb rendűek is, de pont a magasrendűsége miatt nem az elkábított tömegek álláspontja, és a mennyiség uralmával eltűnőben van.
Ezen néhány szempont felvetése, kivesézése és közös álláspontra hozása teremthetné meg csak az egységes, valódi jobboldalt, mely képes lenne hatásosan szembeszállni a balliberális erőkkel, mind nemzetközi, mind hazai szinten. Bízom benne, hogy világossá tettem, hogy a jobboldaliságot nem a múltban kell képviselni, nem egy már nem aktuális, lezárult konfliktust kell megharcolni, hanem itt és most kell helytállni. Magunkat nem egy eseményhez kell viszonyítani, hanem értékekhez. Formafeletti és időtlen eszmeiségünk képes csak felvenni a harcot a 21. századi kihívásokkal szemben. Ha nem leszünk képesek valódi alternatívát felmutatni a modernitással szemben, ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy a normalitást mi képviseljük, akkor elvesztünk. Egyedül Isten kegyelmében bízhatunk, aki eddig is támogatott már minket, hiszen az is a csoda kategóriája, hogy vannak még olyan személyek és szervezetek, akik a hagyományhűséget, a magasrendű eszméket komolyan képviselik és bizonyos fokig terjeszteni is képesek, ha csak minimálisan is, de hatást tudnak gyakorolni a világra. A dicsőség Istené.
Az “Egy harcos gondolatai” rovat további publicisztikái IDE kattintva olvashatóak el.
Barcsa-Turner Gábor
Commentaires