Rendezvény és szoboravatás, megemlékezés elhunyt bajtársainkról és belső összetartás – tartalmas volt a vármegyések hétvégéje augusztus 19-21-én, amit az elhunyt bajtársak emlékére celebrált szentmise zárt le vasárnap.
Barcsa-Turner Gábor (HVIM-Farkasok) gondolatai
Számunkra nem a bulizásról, vagy az ivásról szól augusztus 20-a, hanem a méltóságteljes megemlékezésről. Mitől is méltóságteljes egy megemlékezés? A modern, liberális percemberek ellopták a “méltóságteljes” szó jelentését is, és gyakorlatilag már szinonimájává tették a “semmilyen”, “langyos”, “politikailag korrekt” és “értéknélküliség” szavakkal. Ezzel szemben a mi megemlékezéseink férfiasak, komolyak és radikálisak. Radikálisak abban az értelemben, hogy a radikális kereszténység és hazafiság eszmeiségét mutatják fel. Imáink, verseink és dalaink mind-mind erőt és hitet adnak.
Az elmúlt hétvégén (augusztus 19-21) egy rendezvénysorozattal álltunk elő, aminek középpontjában az immáron hat éve elhunyt bajtársaink emléke állt. Augusztus 19-én Csókakőn került megrendezésre a “Talpra magyarock” rendezvény a Vértesalja Gyermekei főszervezésében, de mi, vármegyések is bőven kivettük a részünket katonai-fegyveres-egyenruhás kiállítással, illetve egyéb szervezői tevékenységgel. A Csendőr-emlékmű új helyre, immáron közterületre került felállításra, két Turul-szobor kíséretében. A két új obeliszken helyet kapott a két elhunyt bajtársunk neve is, akik már a mennyei seregeket erősítik: “A Hazáért éltek és haltak: Kónyi-Kiss Domonkos és Simon Péter”
Szombaton, augusztus 20-án pedig megtartottuk az éves megemlékezésünket, a baleset évfordulóján. Mennyire szimbolikus ez a dátum: államalapítás ünnepén mi nem(csak) ünnepelünk, hanem gyászolunk is. De mit veszítettünk valójában a két bajtársunk halálával? Tesszük fel a kérdést magunknak – jómagam év közben is többször. Két ragyogó tehetség hiányán túl többről van szó. Nemcsak egy lánglelkű költőt vesztettünk Simon Péter személyében, illetve a Mozgalmunk tehetséges, vezetésre érett személyét, Domit, hanem velük temettük a nemzeti oldal tisztaságát és a naivitásunkat az élettel kapcsolatosan. Felnőttünk. A halál gyász, de nyereség is lehet. Az ő áldozatuk nagysága még nem látszik teljes egészében, de így hat év elteltével világosak bizonyos tanulságok. Autóbaleset volt, de nem egyszerűen csak egy közlekedési baleset: Domit súlyosan átverték kézfogás és ígéretek ellenére egy, a nemzeti oldalt érintő kérdésben. Feldúlt állapotban ült a volán mögé, és éppen elindult barátjával, vármegyés bajtársával, Simon Péterrel, hogy személyesen tisztázzák a dolgot, de már nem érhettek oda. A tisztázás ránk maradt. A pontos történet még megírásra vár, de az írás helyett az ő szellemiségükben végzett további munka az, ami a gyászunkon és fájdalmunkon enyhíteni tud.
A vármegyés jellem meghatározójává vált ez a tragédia: bizalmatlanná, érettebbé és ellenállóbbakká váltunk az ő halálukkal. Ez a hat év mérlege, ezek a gondolatok kavarogtak bennem augusztus 20-án, a bajtársak sírjánál állva.
Incze Béla (HVIM Pest megyei vezető) nekrológja – A Hadak Útján találkozunk!
“Idén hatodik éve, hogy egy vármegyés számára augusztus 20. napja nem csak Szent István emlékezete előtti tisztelgésről szól, hanem a gyászról is.
Hat évvel ezelőtt egy tragikus autóbaleset során két bajtársunkat veszítettük el, akiknek fizikai hiányát mind a mai napig érezzük, de mindemellett azt is, hogy a mennyei seregeket erősítve támogatnak minket harcunkban. A mi közösségünkben megszokott, hogy gyakran hivatkozunk, vagy emlékezünk olyan személyekre, akik már nincsenek köztünk, de alapvetően más ez, amikor olyan emberek sírjánál kell vigyázzban állni, akik nem is olyan régen még mellettünk álltak a sorban. Olyan személyek, akikkel együtt szívtuk a könnygázt 10 évvel ezelőtt Budapest utcáin, majd együtt koccintottunk az eredményeket látva, mikor diadalittasan, mikor pedig bánatosan.
Ahogy az elmúlt hat évben, úgy a jövőben is annak tudatában emeljük magasba éjszínű lobogónkat, hogy lélekben tudjuk, Ti vagytok azok, akik mellettünk állnak a sorban.”
A Pest megyei HVIM beszámolója
“Pest megyei delegációnk szombaton Székesfehérvári szervezetünknél járt. A látogatás célja elhunyt társainkra való kegyeletteljes megemlékezés, majd délután egy közös csapatépítő volt.
Simon Péter és Kónyi-Kiss Domonkos azon elhunyt bajtársaink, akiket mozgalmunk saját halottainak tekint. Mindketten gigászi szerepet játszottak abban, hogy a 2006-ot követő években a Közép-Dunántúlon, de Kárpát-medence szinten egyaránt felépüljön Mozgalmunk, továbbá azzá válhasson, ami manapság oly’ mértékben szemet szúr a hatalomnak, hogy már a közösségi oldalakon is napi szinten cenzúráznak bennünket. Életüknek egy sajnálatos autóbaleset vetett véget 2010-ben. Rövid, ám annál siker teljesebb életük nem egy vármegyésnek szolgál példaként, nem kevesünknek adták meg a kezdeti motivációt a harchoz. Sírjaiknál róttuk le tiszteletünket, ahogyan azt minden évben megtesszük, ahol a Szent Bibliából idézünk, bajtársi búcsúztatókat éneklünk, és hazánk védőszentjéhez, Szűz Máriához fohászkodunk, így téve mindenki előtt méltóvá a harcos hazafiak, bajtársaink emlékét.
Utolsó állomásunk a baleset helyszíne volt, ahol a kopjafánál ismét elhangzott a Magyar Hiszekegy, és többek között indulónk, melynek alapjául egy bizonyára többek számára ismert, második világháborús német katonadal szolgált.
A megemlékezések után egy kellemeset túráztunk. A kirándulásunk végállomása pedig vezetőnk, Barcsa-Turner Gábor birtoka volt, ahol a bográcsban megfőtt étel jóízű elfogyasztása mellett már vidámabb hangulatba kerültünk, és felkészültünk a délutáni csapatépítő megkezdésére. Pest megyei tagjaink is bekapcsolódtak a helyiek programjaiba. Mindenkinek be kellett számolnia arról, miként látja egyéni fejlettségét fizikai és szellemi szinten, miközben tanácstalanabbjaink ösztönző segítséget is kaptak felmerülő akadályaik leküzdésére.
Legvégül jövőbeni terveink egyeztettük, miután mi elbúcsúztunk bajtársainktól, akik számára a program még másnap is folytatódott.”
A hétvégét a vasárnapi, a két elhunyt vármegyés testvérünk lelki üdvéért tartott szentmise zárta le.
