​Barcsa T. Gábor (HVIM, alelnök): Egy harcos gondolatai

​

Indulj el a harcos útján!

​

Tennél valamit hazád, nemzeted, hited megmentéséért, de nem tudod hogyan? Esetlegesen már úgy érzed, hogy ha küzdesz, az felesleg, mert csak a széthúzást, ármánykodást, meg nem becsülést kapod és nincs is látszatja a sok tettnek?

Állj meg egy percre és kezdd elölről az egészet! Add fel, amit eddig hittél és tudatosan lépj az igazi harcos útjára! Lázadó helyett nemesi lovaggá kell válnod először ahhoz, hogy igazán eredményesen tudj küzdeni.

Vesd le magadról a bizonytalanságban tartó képzeteket és zavaros eszméket. Nyisd meg a történelem kapuit, de ne a mai korból szemléld a hősöket, hanem éld bele magad az ő helyükbe. Akkor jársz a helyes úton, ha a devianciát képviselő tömeg kivet magából, ha nem érzed jól magad a modern közegben, amikor menekülni akarsz a városból, amikor egy plázában el fog a rosszullét és már nem tudod bekapcsolni a tévét anélkül, hogy ne szökne fel a vérnyomásod. Idáig eljutni nem nehéz véleményem szerint, ugyanis a nemzeti oldalon sokan eljutnak eddig a pontig, aztán itt megrekednek a legtöbben, majd kiköltöznek egy tanyára jurtában, beöltöznek naponta hagyományőrzés céljából különböző korok viseleteibe és bezárkóznak. Menekülnek.

Te lépj tovább! Nem véletlenül születtünk Isten kegyelméből erre a világra, ebbe a korba. Itt kell helytállnunk. Gyávaság lenne egész nap csak régi harcosokon, csatákon elmélkedni és másfél kezes kardon megtanulni profin vívni, ha emellett nem vívjuk meg a Jó Harcot „most” és „itt”. Az ellenség évezredek óta ugyanaz: a sötétség képviselői, a Sátán szolgái különböző formákban. Ugyanúgy velük küzdöttek őseink, de sajnos, azóta csak erősebbek és láthatatlanabbul közelednek és téged is rabul ejthetnek, ha nem figyelsz, és sokan nem figyelnek, csak öntudatlanul mennek és csinálják.

Több vallásban is megtalálható a belső küzdelem, harcnak és az anyagi világban történő helytállásnak a külön megjelölése. Sokkal fontosabb, hogy a belsőharcunkat sikerrel vívjuk meg nap, mint nap. Saját emberi gyengeségünk, a kényelem szennye, a bűnök áradata mind egyre inkább kihatással vannak külső harcunkra, ami előbb-utóbb alábbhagy, majd könnyen ellenkező irányt vehet, ha legbelül elbuktunk, vagy nem is harcoltunk meg önmagunkkal. Azért van köztünk, itt a nemzeti oldalon oly sok frusztrált, beteg és bomlasztó, végső stádiumban áruló egyén, mert nem sikerült önmagukat legyőzni, a belső harcukat észrevehetetlenül elbukták, majd úrrá lett rajtuk a sötétség, amitől nem tudnak megszabadulni és szolgává lettek, a Sátán szolgájává. Ők észre sem veszik ezt, nem is képesek felfogni saját tetteik súlyát és meg vannak győződve saját „igazukról”.

Imádkozz, böjtölj, kerüld a gyűlöletet (tudatosan harcolj az ellenséggel szemben), tarts szexuális önmegtartóztatást, káros szenvedélyeidet fogd vissza! Meglásd, ezek a fizikai létedre is kihatással lesznek: jobban tudsz koncentrálni, kibírsz mindent és verhetetlen leszel.

Ha ezek után sem látod a harcod eredményét, akkor minden hiába. Egyedül az eredmények meglátásában, a harc céljában lehet helye egyfajta önzőségnek, ugyanis úgy kell küzdened, hogyha el is buksz a földön, akkor odafönt elnyerd méltó jutalmadat. A személyes lelki üdvöd az első, és ha ezt tartod szem előtt, akkor tiszta lelkiismerettel, méltó harcosként fogsz meghalni.

​

Az árulók fejfájára

​

Az utóbbi évek harcai egy valamiben megerősítettek: nem szabad kegyelmet adni az egyik legfőbb bűn elkövetőinek, az árulóknak.

A Kriegsfall-U zenekar egyik művének sorai jutnak eszembe mindig, mikor az emberi gyengeség eme formájával találkozok:
"Az utolsókból elsőkké lépünk elő
Aki elbukott, elárul újra
Aki elbukott, jutalmul az elbukottak feletti hatalmat kapta
A pokol záloga és az örök halál jutalma - egyazon valóság!
A félelem és a szeretet törvénye - egyazon valóság!
Te melyik oldalon állsz?!"

A hűtlenség legapróbb jelénél is fokozottan kell figyelni, majd ha bebizonyosodik az árulás, akkor el kell taposni kegyetlenül a bűnöst. Nem szabad elsimítani a dolgokat, megbocsátani sokadjára is, hanem addig kell üldözni a vétkest, míg az már teljesen nem ártalmatlan. Az nem enyhítő körülmény, hogy barát, bajtárs és "jó" ember volt az elkövető, sőt, ez az, ami a megtorlásodat jogossá teszi az árulóval szemben. Hiszen annál nagyobb áruló valaki, minél inkább több bizalmat élvezett tőled, minél inkább baráti rajongásod tárgya volt, és minél inkább birtokában volt a lehetőségnek, hogy igaz ember, hogy bajtárs lehessen a közös harcunkban.

Nincs semmi, ami legitimálná az árulók cselekedetét. A botlásaid, a leginkább utálatos viselkedésed is csak az elhagyást, az őszinte veszekedést válthatja ki másokban, de soha nem az árulást. Te se válj ezért soha szembe árulóvá: nyíltságoddal, egyenességeddel állj ki, ha valami nem tetszik, de soha ne lázíts, soha ne add ki az ellenség kezére az egykori bajtársadat! Aki árulóvá válik az meghalt, legbelül, szíve helyett harag és hűtlenség, gondolkodásában köd és mámor, tetteiben bosszú és kicsinyesség.

Ezért ne engedd meg, hogy soraidban maradjon egy áruló is! Ha felszámolsz egy áruló sejtet és emberségből megengeded a legcsekélyebb bűnösnek is a maradást, akkor előbb-utóbb ugyanonnan fogja folytatni az ellened való szervezkedést, az információk szivárogtatását, átadását, mint ahol abbahagyta. Ne feledd: árulóvá az emberi gyengeség, frusztrációk egész hada és a nyomorékság vezet. Ha egy ilyen embernek megbocsátasz, mert te nemes lélek vagy, akkor ő azt megalázásnak veszi és legbelül mindig is gyűlölni fog.

Azonban te vigyázz a gyűlölettel és tartsd magad távol tőle: a döntéseidben is őrizd meg lovagiasságodat! Igazságszolgáltatásod ne bosszúállás legyen! Ha példát kell statuálnod, akkor is maradj a bölcsesség és igazság ösvényén. Ha hátulról akartak leszúrni, te elölről szúrjál, és soha ne feledd: nem az árulók iránti gyűlöleted vezet, hanem a mozgalmunk, bajtársaink iránt érzett szereteted és óvó szándékod.

Itt is érvényes a keresztényi alapvetés: ne a bűnös ellen harcolj, hanem a bűn ellen! Miután legyőzted a veszélyt jelentő árulást, utána bocsáss meg a már ártalmatlanná tett vétkeseknek, de ehhez előtte győzedelmeskedned kell!

​

A vallásosság védelmében

​

Többször értekeztem már róla, többször érveltem már személyesen a vallásosság és az azt képviselő egyházak, mint szükséges intézményrendszer mellett. Magyarországon ez főleg a kereszténység, és azon belül a római katolikus egyház.
Az egyházakra és annak templomaira és papjaira szükségünk van! Aki a papok és a templomok ellen van, abból a meggyőződéséből, hogy a hitet elegendő belül megélni, a Bibliát elegendő elolvasni és megérteni magunktól, az olyan, mintha a tanítók és iskolák ellen szólna; ugyanis azt mondhatnánk, hogy szükségtelen bejárni a gyereknek az oktatásra, hiszen a könyvet magától is meg tudja tanulni, írni, olvasni pedig a szülei megtaníthatják. Le van írva feketén fehéren minden, minek magyarázza azt egy tanár? Állítom szent meggyőződéssel, hogy a Bibliát nem értheti meg magától az ember egy „beavatott” magyarázata nélkül, mert olyan összetett és szimbolikus, hogy elolvasni el lehet, de segítség nélkül felfogni már. A vallási dogmákra is szükségünk van, mert mint az alap megtartja a házat, a falakat, a hittételek is ugyanúgy biztosítják a vallás szerkezetét, hogy az megmaradjon egységben, bontatlanul.

Magad módján vagy vallásos? Inkább csak lusta vagy, mert „sok” az ünnepnap, és nem tartod őket. Nem jársz el minden vasárnap templomba, amire kifogásokat gyártasz. Miben hiszel, ha magad módján vagy vallásos? Kivel értesz egyet, vagy csak úgy kitaláltál valamit? „Ami szimpatikus, azt megtartom, amit nem tudok követni, amit nem értek, azt pedig elvetem” – ez a hozzáállás manapság, ami sokunk lelkét fertőzi. Pedig tudd meg: a vallás nem a földi kényelmedet, nem a testi örömöket és nem a szeszélyességed szolgálója, hanem épp ellenkezőleg: tartást ad és fegyelmet, erkölcsöt és erőt. Kihívást, harcot vállalsz a hittel, önmagad gyengésének legyőzését.

Vannak gonosz, bűnös papok és az egyházad éppen zuhanóban van, ezért ott hagynád? Az állam, amelyben élsz az is éppen szétesőben van. A politikusok, akik vezetik, nem éppen romlottak és semmirekellőek? Mégsem szidod hazádat, hanem harcolsz érte, nem mondod a politikusutálatod közben, hogy nincs szükség az államot irányító politikára. Nem vagyunk anarchisták és hitetlen kutyák sem, hogy leromboljuk a gyönyörű épületeket, azok miatt, akik éppen lakják. Nem rombolunk templomot, mert a mostani pap nem tetszik, ahogy az Országházának sem kívánjuk pusztulását…
Harcolj át a vallásodért, éld meg mindenben, légy hű és tökéletes hozzá, és ha ezzel készen vagy, akkor merj csak bírálni, kritizálni. Különben is: nem mentünk papnak és sajnos a nemzeti érzelműek közül szinte senki sem. Mégis jobban tisztelem még a legbűnösebb papot is a bűnös kritizálótól. Önmagában becsülendő a papi hivatás, és a szándék annál, aki arra adja a fejét ebben a nihilista, önző világban, hogy feladja magát és Új Emberként Istent szolgálja, még ha el is bukik közben, mint az, aki csak becsmérel és meg sem próbál megfelelni.

​

Kitörés és áldozat

​

Harcunk során számtalan áldozatot kell hoznunk. Ez lehet anyagi, lehet energia és idő, de lehet sokkal súlyosabb is, például barátságok, kapcsolatok formájában jelentkező. Az nem harcol igazán, aki áldozatok nélkül csinálja. A legszánalmasabb „nemzeti oldali” az, aki azonnal lemondja a vállalt kötelezettségét, ha az némi kényelmetlenséggel járna. Sokan inkább buliznak, saját szükségleteik kielégítésével vannak elfoglalva közöttünk is, mintsem ezekről lemondva, a közösségért tennének. Hobbi és hétvégi nemzetiek, akiknek ez csak szórakozás, serdülőkorukból megmaradt lázadás, minden felelősség nélkül. Ha mi lennénk hatalmon, akkor valószínűleg ők ugyanúgy „ellenállnának”, hiszen a szellemi sötétség rájuk is ugyanúgy igaz sajnos.

A legnagyobb áldozatot a háború hősei hozzák. Életüket, vérüket adják a hitükért, a hazájukért, királyukért. A régi idők hőseinek kifordított, deviáns mása a mai zsoldos, aki szintén áldoz valaminek, de az a valami nem egy nemes dolog, hanem a lelket elvevő mammon. A zsoldos azt sem tudja, hogy hol és miért harcol, csak a pénz érdekli és esetlegesen a belétáplált gyűlölet hajtja. Az igazi hős maga az áldozat. Amiért élt és harcolt, azért hal, így teljes a léte, hiszen mi értelme lenne úgy élnie és harcolnia, hogy a halált nem vállalja, ami beteljesíti tetteit és értelmet ad földi létének?

A kitörés hősei nélkül ma még ilyenebb sem lenne Magyarország, de Európa is máshogy festene. És mégis mi a hála? A balliberális oldalról gyalázkodás és lenézés. A nemzeti oldaliak egy jelentős részénél pedig sajnos csak divat lett a „kitörés”, mindenféle belső megélés nélkül. Egy jól hangzó zeneszám, amire lehet tombolni, egy jelszó, amit lehet üvölteni egy merevrészegséghez eljuttató koncerten.

Hogy mennyire inkább divat a „nemzeti oldal” és nem létforma, arra a legfőbb bizonyíték az a tény, hogy nincsen jelen már idegen hadsereg, nincs igazi, állami terrorszervezet (mint például volt az ÁVÓ) és a legdurvább esetben is csak pár évet kaphat az ember, miközben a legtöbb ellenállási módszer mára legális, amiért a keményebb rákosista zsarnokállamban akár halálra verés is járt, és mégsem sikerül győznünk. Még mindig alapvető problémákkal küzdünk, mint fegyelem és motivációhiány, szervezeti káosz és széthúzás, nem beszélve a mindent megölő passzivitásról, és anarchista hozzáállásról.

Ha méltóak akarunk lenni hőseink emlékéhez, akkor éljünk is úgy! Utolsó töltényig küzdjünk, adjuk a vérünket és áldozzuk fel önmagunkat! Nem lehet semmi sem fontosabb, mint a mozgalmunk, nem lehet semmi sem mérvadóbb, mint hitünk és nem lehetünk soha sem restek, miközben küldetésünk van számtalan feladattal!

​

A böjt fontossága

​

„Mert aki áldoz Istennek,
az Istentől áldást nyer az;
ingyen malasztot élvezni
s mit sem adni érte – lopás.”
(BG.3.12.)

Március 9-ével elkezdődik a keresztény nagyböjt, aminek betartása igen nagy jelentőséggel bír egy harcos férfi számára is, aki mindig ura tetteinek, gondolatainak, vágyainak és a böjt alkalmával még inkább el tud mélyülni és tudja gyakorolni az önuralmat.

Azon gyakorlati jelentőségét nem hangsúlyoznám egy böjtnek, hogy méregtelenít, fogyaszt, helyreállítja a vérkeringést stb., inkább a lélekre gyakorolt hatását emelném ki. A böjt nem más, mint az anyagban élő önmagunk legyőzése. Bebizonyítjuk, hogy nem csak kenyéren él az ember. A fény felé fordulunk, többet gondolkozunk, lelkileg is megtisztulunk.

Nem véletlen, hogy régen ekkor készültek fel a hittanulók a keresztség felvételére: tökéletes idő ez az Új Ember születésére.

Ahogy a fenti, Magasztos Szózata (hindu szentkönyv) idézet is mondja: bűn úgy élvezni az életet, Isten kegyelmét, hogy nem adunk cserébe semmit. Arra hívom fel a nemzeti oldal harcosait, hogy tartsuk a böjtöt, fékezzük meg torkosságunkat, győzzük le a vágyainkat és a szenvedélyeinket! Tisztuljunk meg bűneinktől, mélyedjünk el gondolatainkban! Legyünk becsületesek, ne „lopjuk” a malasztot, szolgáljuk Krisztust, mert csak ez tesz minket igazán nemessé. A lemondással többet kapunk: az alázattal tartás jár, a hittel Megváltás.

​

Csak a lényeg

​

Mostanában viszonylag sokan ábrándulnak ki a nemzeti oldalból, mondván, hogy egy helyben toporgás a jellemző már mióta, nincs kitörés. Sokak már a társaságukat is átalakítják, megunták a hazafiak társaságát, ahol csak aktuálpolitika, hírek kommentálása és persze a féktelen mulatozás dívik.

De vajon helyes-e azért feladni a harcot, mert látszólag nincs máról holnapra eredménye? Meg lehet-e unni ezt a fajta életet? Nyilván igen, de csak annak, akinél ez hobbi, hétvégi szórakozás. Aki magasabb szellemi kasztot tölt be, annak ez életforma, de az is igaz, hogy a magasabb kasztok képviselőinek a fő foglalkozása nem is az aktuálpolitika elemzése, hírek egész napos böngészése és nem is a hétvégi maratoni italozás.
Az igazi harcos nem az aktualitásokban veszik el és nem is a mának él, hanem időn és tér feletti magasabb rendű lény. Sokkal jobban foglalkoztatják a valós kérdések: élet és halál, harc és bukás, Isten és Sátán, bajtársiasság és árulás, bátorság és gyávaság, nem pedig holmi Fidesz kontra többi pártnak a harca, vagy éppen a benzin és kenyér árának emelkedése.

Mennyiben lényeges az, hogy éppen hogyan hívják a jelenkori köztársasági celebet, vagy a miniszterelnököt, ha ugyanabban a csapatban focizik, mint a többi elődje? Mennyire fontos, amit tesz a jelenlegi elit? Csak annyiban, ami megmutatja igazi természetét, a rendszer lényegét. Az, hogy éppen kicsinyes, sárban fetrengő természetükből fakadóan éppen milyen lépéseket tesznek saját csapattársaik félreállításához, az nem érdekel senkit, mert csak időpazarlás ezzel foglalkozni.
Az alkotmányozás színfala is ilyen kérdés: marad az, ami volt. Illegitim és elvetendő, így nincs is értelme boncolgatni komolyabban, főleg, amíg nem lesz végleges. Utána is csak annyiban lesz érdekes, hogy megnézzük, hogyan tudjuk ignorálni.
Hány és hány komoly tehetség mégis elvesztegeti idejét a múlandóra és nem fordít elég gondot saját elméjének pallérozására, az igaz dolgokkal való foglalkozásra.

Természetesen nem azt mondom, hogy egésznap csak olvassunk és ne cselekedjünk, hanem azt, hogy olvassunk, okosodjunk és ne is szóljunk bele a nemzeti oldal dolgaiba, amíg nem művelődtünk ki. Az éretlenebbek jók plakátot ragasztani, szórólapozni, szemetet szedni – ezek is fontos dolgok, félre értés ne essék. A döntést azonban csak a szellemileg érettek hozzák meg!

Káosz és anarchia az uralkodó a nemzeti oldalon. Mindenki, mindenbe beleszól és el is veszik a kedvüket az értelmesebbeknek. Az a baj a mi köreinkben, hogy a farok csóválja a kutyát és a teljes sötétség jellemez igen sok szervezetet, társaságot, ahelyett, hogy lenne valódi vezetés, létező hierarchiával egy egészet alkotva, amely egész nem veszik el az apró, napi feladatokban, hanem képes az átütésre, csak a lényeggel foglalkozva.

​

Mielőtt feladnád

​

Számtalan aktív, lelkes harcostársunkkal előfordul, hogy abbahagyja, „kiszáll” és egyfajta civil életet kezd el belesimulva a fogyasztói társadalom mindennapjaiba. Azontúl, hogy a miáltalunk választott életmódból nem lehet kiszállni, ha valaki igazán hosszú ideje benne van, mégiscsak meg kell vizsgálnunk a motiváció kérdését, hogy ki, miért csinálja?
Azok ábrándulnak ki legkönnyebben, akik a lelkesedésen túl nem igazán mélyedtek el az ideológiai és szellemi háttérben, csak pillanatnyi felháborodásuk mondatta velük azt, hogy elég volt és most már tenni kellene valamit. Azok is könnyen kiábrándulnak, akik soha nem önzetlenül voltak velünk, hanem kezdetek kezdetekor már eleve valamifajta viszonzást vártak el, ami ha elmarad, akkor nem is látjuk őket többé. Vegyük észre: nem minden plakátot kiragasztó aktivistából lesz képviselő, még akkor sem, ha történetesen ő ragasztott ki legtöbb plakátot a választókerületében.

Előfordulhat azonban, hogy a szellemi háttérrel komolyabban foglalkozók is a „kiesés” szélére kerülnek. Az ő kiégésük teljesen más jellegű: túlzott pörgésből való megfáradás és a túlzott éleslátás miatti kiábrándulás. Látni a nemzeti oldalon is uralkodó, megoldhatatlan és javíthatatlan állapotokat valóban idegtépő és könnyen vezethet fásultsághoz. Sokan emiatt csak szellemi és metafizikai síkra terelik harcukat, mondván, hogy a külvilágban nincs értelme semminek. Ez is hibás hozzáállás nyilvánvalóan. A fő, hogy először vívjuk meg magunkban a szellemi harcot és csak utána vegyünk részt a külvilág harcaiban.
De mielőtt feladná bárki is, tisztázza magában a kérdést, hogy miért is csinálja? Egyedi, önálló boldogulásáért és a pozíciókért? Mert, ha igen, akkor nincs benned alázat és önzetlenség. Ha azért, mert eredményeket akarsz most és rögtön, akkor nincs benned türelem és naiv is vagy. A legjobb válasz: saját magad dicsőségére, amit főként a Mennyben nyersz el. Azért, hogy a hősök, akik fentről néznek ránk, azt lássák, hogy van még odalent igaz vitéz, aki helytáll és hű az ő vérükhöz.
Amiből viszont ki kell ábrándulnunk, és amit fel kell adnunk az nem más, mint a saját gyengeségeink és saját vízióink a könnyű győzelemről. Előfordulhat, hogy a mi földi életünkben nem lesz eredménye annak, amit csinálunk, az is előfordulhat, hogy ennél csak rosszabb lesz. De ez mind nem számít. A harc során nem is az ellenséget győzzük le, hanem önmagunkat, félelmeinket és gyengeségeinket. A földi harcunk által nyerhetünk csak bebocsátást a hősök csarnokába.

​

Áfium az álértelmiségiek sznobizmusa ellen

​

„A hit tettek nélkül halott” (Jak. 2,17. )

Megírták ugyanazt már számtalanszor, számtalan formában. Olvasható, hogy mikor, kik, miért és hogyan. Kifényezték már a történelmünket és vitrinbe tették. Mutogatnak is rá bőszen: mi leírtuk, ott van, fogyasszák egészséggel kérem szépen! Majd találnak egy újabb részletkérdést: ismét tanulmányok hadát készítik, meginterjúvolják egymást és hátradőlnek, hogy most jól megmondták, hogyan is kell.

Csendre és türelmességre intik, ki szólni mer: mikor megyünk és ültetjük át a valóságba azt, amiről szónoklunk? Önfejű, szélsőséges, nem tudja, hogyan is megy ez – kapja meg a magáét a szegény tenni akaró. Biztos ügynök, nem volt még itt az ideje, felelőtlen magánakció volt – nyugtázzák magukban az akcióról szóló híreket, majd újra egymás felé fordulnak és megtárgyalják (szigorúan tudományos alapon) a soron következő nagy ősünk bajuszviseletének jelentését, hiszen az számít, hogy mindent tisztázzunk szépen, sorban. Csodás ez a történelem, hiszen mindig lesz téma, amit ki kell beszélni, fel kell dolgozni, így mindig is lesz mire hivatkoznia a visszatartó erőknek és teszik fel a bölcs kérdést: XXVII. Lajos belpolitikáját még nem veséztük ki, így akartok csatába indulni?

Félve dédelgetik a kis szemétdombjukat. Kik lerángatnák őket onnan, hogy délben már nem illik kukorékolni, azt nemes egyszerűséggel elkergetik maguk közül. Ők még kukorékolnának, ki tudja meddig...

Realitásról magyaráznak, megváltozott világról, közben ők élnek a kényelmes dzsentri világban, bár sajnos párbajozni sem párbajoznak, pedig akkor legalább férfiasak lennének.

Amit mégis tesznek, az inkább önmaguk paródiája: főrendezvényük gyanánt megünneplik öten uralkodóink szülinapját, borozgatnak, kávézgatnak és búsonganak az elmúlt dicsőséges felett. Szép ruhák, válogatott, visszafogott mondanivaló, kimértség, elhatárolódások sora, unalmas, semmitmondó, közhelyekkel teli monológok – nincs helye itt egy harcosnak.

Mily hitvány is ez a mai (ál)értelmiség: pacifizmus, gyengeség, sznobizmus, unalmasság. Semmi akarat, semmi erő, semmi tettvágy! Mit ér az értelem, ha nem a dicsőség visszaszerzésére szolgál? Mit ér az írott szó, ha az a kedélyek lehűtésére van, az író gőzleeresztésére? Mit ér a királyság hirdetése, a lovagok harciassága nélkül? Mit ér a köztársaság elpusztításának hirdetése, ha betartjuk minden piti jogszabályát? Mit ér a Szent Korona tisztelete, ha nem vagyunk készek és képesek, hogy bármikor megvédjük fegyverrel a kézben és éltünket adni érte?

​

Erényeink

​

A radikális nemzeti oldal számtalan erénnyel meg van áldva, amely a végső célunk elérésében segítségünkre lehet, azonban néhány létfontosságú képességnek gyakorlatilag a csírájával sem lehet találkozni sajnos.

Ha kell agresszívak vagyunk, erősek, bátrak és kitartóak a harcosaink, de ez még nem elég a győzelemhez.

A fegyelem hiánya miatt magunkat sodorjuk bajba, a türelmetlenség és megfontoltság hiánya okán részeredményeket érünk csak el, az erkölcs hiányában pedig felbomlik közösségünk, amelynek egy nagy családra kellene hasonlítania. Hit nélkül hamar kifulladnak a legelszántabbak is, mert csak a földi létet látják, amiben az eredményeket csak nehezen tudjuk felmutatni, és nem veszik észre a küldetésünk metafizikai jelentőségét.

Hiányzik a szeretet is oly sokszor, sokakban, csak a vak és féktelen dühből táplálkoznak még a legjobbjaink is. Testvérként kell szeretned a harcostársaidat, az ügyet, amit szolgálsz és mindent, ami Istentől ered.

Szeretet nélkül nem tudunk építkezni, mert az, ami összetartja a falakat. Dühvel, haraggal rombolunk, eltapossuk a deviáns világunk felépítőit, fenntartóit és kiszolgálóit, de szeretet nélkül nem tudjuk a romokon felépíteni a tradicionális birodalmunkat. Két forrásból táplálkozik egy jó harcos: a Sátán és a szolgálói ellen dühvel, haraggal lép fel agresszívan és kegyetlenül, amely cselekedetét megerősíti a védő, óvó határtalan szeretet, amelyet Istene, vezére és hazája iránt érez.

A szeretet jelöli ki az elérendő célt és az elpusztítandó célpontot, a harag és gyűlölet pusztít. Ha csak gyűlölködünk, akkor minden célpont lesz és nem lesz igazi célunk, mert akkor hamar mi is a gyűlölet, a Gonosz szolgálóivá válunk és lehet, hogy teszünk még névlegesen hazafias tetteket, de igazából elbuktunk. Ha csak szeretetből táplálkozunk és ezért képtelenek vagyunk harcolni, akkor szintén elbuktunk, mert birka módjára feladtuk magunkat, megfutamodtunk. Az egyensúlyt kell megtalálnod, hogy legyőzhetetlen legyél, és méltó legyél a harcosok Mennyországára.

​

Kialudt végvári őrtüzek

​

Mint minden több száz éves, őseink által alkotott épület nem más, mint mementó a dicső múlt felett. Külön igaz ez a várainkra, amelyek a tradicíók romjainak fizikai kivetülései a mai, bűnös világunkban. Hősök vérével megszentelt falai állnak vádlóan a modern kor embere előtt, és kérdik: miért nem harcolsz királyságodért? Hova tűnt kezedből a vas, amely e földet megtartotta megannyi évszázadon keresztül, számtalan ellenséggel szemben? Hova tűnt az emberek fejéből az értelemnek fénye, amely megálljt parancsolhatna a gonoszság terjedésének? Miért nem lakják a várainkat lovagok, akik hittel, hűséggel, bátorsággal felvértezve szembeszállnak a poklok hadával is?
Udvarának földje éget, szúr és fellök: ne járjatok rajtam idegenszívű turisták! Hagyjatok magányomban!
Lovagtermek üvöltenek: nem múzeumnak szánt minket a Jóisten! Felkelünk a sírból és leszámolunk az árulókkal.
Zászlók hirdetik: volt magyar becsület, amit elveszejtettek örökösei.Feltámasztjuk a szelet, ami kifeszít minket újra.
Őrizni, védeni, óvni hazánkat, akár a többszörös túlerővel szemben is! Fegyverrel harcolni és éltünket adni a Hazáért! Ez az üzenet, amelyet egy ősi vár jelent egy ma élő harcosnak.

Kezem ökölbe szorul, szívem hevesebben ver, rosszullét kerülget, mert tudom, hogy már csak turistákat, bámészkodókat, semmit fel nem fogó kirándulókat rejtenek a leomló falak, nekik csak egy látványosság, egy műemlék az a hely, ami nélkül nem lenne magyar haza.

Kialudtak a végvári őrtüzek, mindenhol sötétség, lappangó és lassan előrenyomuló ellenség, az őrök lefegyverezve. Ki állítja meg őket?

​

A rendőri vegzálás jogtalansága

​

A homokozó felvonulás alatt több rendőri igazoltatásnak is elszenvedője voltam. Az intézkedések alatt több gondolatot is próbáltam megosztani a karhatalom embereivel, természetesen hatástalanul.

A legfontosabb dolog, hogy megvizsgáljuk az ilyen intézkedések jogosságát. Önmagában már az vérlázító, hogy ránézésre is rendes embereket igazoltat a rendőrség, próbál megfélemlíteni (a helyszínről elüldözni), mikor onnan pár méterre egyértelműen megvalósul a közösség elleni uszítás, a közszemérem sértés, a nemzet- és vallásgyalázás igen furcsa kinézetű véglények egy csoportja által.

A rendőrnek, a nevéből fakadóan, a rendet kellene védenie. Az nem rend, hogy egyesek másfajta szexuális beállítottságukat reklámozzák a nyílt utcán provokatív módon. A rendőrnek velük szemben kellene fellépnie egyértelműen. Erkölcsi oldalról teljesen indokolható tehát a hazafiak ellen irányuló intézkedés miatti felháborodás.

Nézzük a törvényi oldalát a dolgoknak. Ez jóval bonyolult egy rendőr agyának, de talán a kedves olvasó meg fogja érteni. Először is közjogilag sincs semmiféle jogosultsága a rendőri szervek létezésének sem, hiszen azt a törvényt, amik alapján ők léteznek, működnek, egy illegitim rendszer szülte. Körülbelül annyi joguk van egyenruhát viselni, fegyvert hordani maguknál és intézkedni, mint nekünk lenne, ha mi tudnánk felállítani egy hasonló szervezetet – szigorúan közjogilag nézve, ha belátjuk, hogy a köztársaság egy illegitim berendezkedés. Önjelölt, felforgató barmok szülte szöveghalmaz, amikre ők hivatkoznak, nem az ezeréves Magyarországunk törvénye.

Az általános jogi keretet nézve is megállapíthatjuk, hogy a karhatalom nagyon el van tévedve, mikor hazafiak ellen lép fel ilyen esetekben. A jogot az általános erkölcsi normákból kellene levezetni, és ha ez így lenne, akkor könnyen egyértelműsíthető rendőrség feladata: a felvonulás megakadályozása, szétverése lenne jogos, nem az ő védelmük! A törvényeknek a közjót, a rendet, az általános erkölcsöket, és egy keresztény országban a keresztény értékrendeket kellene védenie. Ha nem így van, akkor a törvények rosszak – és itt vissza is lehetne kanyarodni a közjogi részhez.

Arra már nem is pocsékolom drága időmet, hogy kifejtsem, mennyire szánalmas az, és jól mutatja a hatalom kétszínűségét, hogy még a saját törvényeiket sem tartják be.

Az a rendőr, aki a fentiek meghallgatása után sem gondolkozik el és szerel le, az a legjobb indulattal is csak ostobának nevezhető. Súlyosabb, hogy árulásból, gyávaságból nem is akarnak tudomást venni saját nyomorúságos helyzetükről, ugyanis ha ez bekövetkezne, akkor ők lehetnének az élharcosai a köztársaság megdöntésének, de így maradnak csak a rendszer csahos kutyáinak. Így pedig ne várják el, hogy szurkoljunk nekik nyugdíj ügyben, mert most azt kívánom, hogy 65 évesen is talpig védőfelszerelésben kelljen futkosnia a harcosaink elől 38 fokos melegben!